Maja mélyen beszívta a hűvös levegőt, amit a kora esti szél hozott, és lassan, nagyon lassan kiengedte a tüdejéből. Beléptek az utolsó házba. Hagyta, hogy átjárja az a metsző tisztaság, amit ebben a végtelenül egyszerű és otthonos szobában érzett. Az egyik sarokban fából készült utazóláda állt, amely csodálatos módon dacolt az idővel: ellenállt a korhadásnak. Ha kinyitja, talán kiderül, hogy álmokkal és emlékekkel van tele, amelyek úgy töltik meg a belsejét, mint sápadt héjú, szétgurult gyümölcsök az almárium polcait.
Soha nem fogja megtudni, ki készítette és kiket szolgált. Mióta állhat a sarokban? Tíz éve? Húsz éve? Mintha valaki ott felejtette volna, s így azt illeti meg az emlékezés, aki felfedezi a szoba homályában. A tetejét és kívül az oldalait sötétre pácolták az évek, s ha közel megy hozzá, talán meghallja az idő suttogását. A hangok a fülébe hatolnak, mintha csalogatnák, visszafelé az időben, oda, amikor a nagyapja készített hasonló utazóládát az apja számára, aki azután később, jóval később útra is kelt, és elhagyta őket, elhagyta az ő Mariannját és a mamát. De ezek az évek elmúltak, messze vannak, szinte nem is emlékszik rájuk, ennek az emléknek a súlya nem nyomja már a lelkét. Nem maradt benne sem bosszú, sem harag, talán csak valami halvány szégyenkezés amiatt, hogy nem tudta visszatartani a vágyakozó utazót, az apát. De már békében él a harag emlékével is.
Ahogyan békét kötött mindazokkal is, akik elhagyták. A képzelete együvé gyűjti őket, de már nem gyötrődik miattuk, csak valami örökös, megfoghatatlan félelmet érez, amelynek a gyökerei olyan mélyre nyúlnak, amilyen mélyre még sosem volt képes leszállni. Ezt a félelmet érzi erősödni magában most is, amikor megpróbál végre szakítani, mert úgy érzi, hogy a hely és az idő most a legalkalmasabb. De ha megteszi, ha kiszabadítja magát a szerelmi fogságból, és elindul szabadon a fény felé, a lépcső, amin halad, hirtelen korlát nélkül fog véget érni. Hiába jut fel, onnan már egyetlen lépést sem tehet tovább anélkül, hogy a feneketlen mélybe zuhanna. Fenn áll, egyensúlyozva a mélység peremén, mint az akrobata a cirkuszban, aki a halálugrásra készül. S akkor lepereg előtte az egész élete, s a gyerekkora legapróbb jelenetei és a későbbi évek tünékeny jelenetei is új megvilágításba kerülnek. Kívülről látja magát, mint egy filmen, és rájön, hogy semmit nem felejtett el, az emlékezete megőrzött mindent. Mindent. De ahogyan akkor is léteznek csillagok, amikor elhalványítja őket a nap fénye, s csak arra várnak, hogy az őket elrejtő nap végre kihunyjon, az emlékei sem tűntek el, csak várják, hogy fellebbentse róluk a fátylat, amivel betakarta őket.
Összerezzent. Ádám szorosan mögötte állt, lassan maga felé fordította, és megcsókolta. Majd’ szétvetette az öröm, amikor megérezte az ajkai ismerős ízét. Föl akarja őt falni teljesen!